A sintó (神道, nyugaton shinto) Japán ősi vallása, őshonos vallási tanítások és gyakorlatok összessége. A sintó szó jelentése: az istenek útja, helyesebben „a szellemek útja”, ugyanis a sintóista szemléletben a hagyományos értelemben vett istenek helyét szellemek (kamik) töltik be. Az ősi vallásnak más elnevezése is létezik, hívják még kami no micsinek is, amely szintén „az istenek útját” jelenti.

A sintó rokonságban áll Ázsia és a csendes-óceániai szigetvilág sámánisztikus hagyományaival és kultuszaival. E vallás középpontjában a kamik (istenek) állnak, ezek szellemek, gyakran az ősök szellemei vagy különböző természetben előforduló dolgok szellemei: külön kamija van a földnek, a mezőnek, a folyónak, az erdőnek, stb. Összesen körülbelül 8 millió kami ismeretes.

A sintó vallás az ősi japán mitológiában gyökerezik, nincs alapítója, sem írott kinyilatkoztatása, sem dogmatikája. A japán szigeteken egészen a 6. század második feléig nem készültek írásos feljegyzések, így nem ismerhetjük pontosan a japán vallás őskori formáit. A 4. században minden nemzetségnek (udzsinak) megvolt a maga védőistene (udzsigamija), amelynek kultuszát a nemzetségfő irányította. Ekkortájt vált szokássá szentélyt építeni az udzsigami vagy kami („szent hatalom”, „isten”) számára.

A korai sintóban két világkép élt egymás mellett: az egyikben a világ függőlegesen tagolódott a Magas Menny Síkjára (Takama no Hara, a kamik világa), a Középső Földre (Nakacukumi, a jelenvaló világ) és az Alvilágra (Jomi no Kuni, halál utáni világ), ez a világkép főként a japán mítoszokban található. A másikban a világkép vízszintes elrendeződésű: ezt a világot véghetetlen tenger választja el az Örök Országtól, ez a világnézet főként a néphitben dominált.

Japán első szent szövegei az i. e. 500 körüli időkből származnak és Amateraszu Ómikamiról szólnak. Ennek az iratoknak a tanításaival keveredtek a később Kínából beszivárgó buddhista elemek. A korai időkben a sintó egyszerű természetvallás lehetett, dísztelen, egyszerű szentély-kunyhókban imamondók, látnokok és áldozat-bemutató papok tevékenykedtek.

A konfucianizmus vélhetőleg a Kr. u. V. században jutott el Japánba, és a VII. századra elterjedt a taoizmussal, továbbá a jin és jang filozófiájával együtt, ezek az irányzatok azonban nem hagytak különösebb nyomot a szigetország vallásában. A következő században, a buddhizmus elterjedésének köszönhetően a sintó önálló, eredeti formában szinte megszűnt létezni, a buddhizmust 552-ben hivatalosan is elfogadták. A sintó háttérbe szorulásának az oka az volt, hogy sintóizmussal ellentétben a buddhizmusnak rendszerezett tanai, fejlett etikája és jól működő egyházi szervezetei voltak. Japánban a buddhizmus zen szektái lettek népszerűek. A sintó és a buddhizmus sok tekintetben egybeolvadt. Az egyszerű természetvallás kiegészült a szerzetesi élet, a meditáció, az akaratösszpontosítás buddhista elemeivel, az ősi mitológiát pedig a buddhista vallásbölcselet és etika szellemében átértelmezték. Gyakori volt, hogy buddhista papok vezették a sintó szentélyeket. A VIII. század végére a kamikat avatárnak, azaz Buddhák, illetve bódhiszattvák megtestesülésének kezdték tekinteni. A rjóbu-sintó (kettős arc) nevű középkori irányzat azt tanította, hogy a japán kamik azonosak a különféle neveket viselő isteni buddhákkal, sőt Ama­te­raszu Ómi­ka­mit is Mahá­vairo­­ka­nával, azaz a nap buddhájával azonosították.

forrás: Wikipédia